Egy homlokcsont reccsenése talán,
egy hang, egy jel sugallatát így küldi,
szemöldök sűrűjén veszély csap át
s szemük bogarában tovább gyűrűzi;
rögvest szilánkjaira hull a perc —
időtlen messzeség formálja ajkuk:
“hiába, egyszer úgy is elveszejt,
vagy eleitől fogva homu vogmuk?!"

Kevés ilyen halánték-dobbanás —
Urálon túli emléktelenséggel —
robbantja fel koponyavarratát,
ha egyszer igazán lobot vet vére;
s mert arcéle borotvaként hasít —:
mi lesz, ha holnap nemet mond fejével,
országnyi igazával, hogyha int,
ki fizet vissza — úgy... hetvenhat évet?!

Idegen lég szimatol odakinn...
A vers ilyen visszhangtalan vidéken
semmitmondó búcsúzkodással int,
hogy kopoghassanak ünnepi éjek;
zólna egy fényképről, mely elmaradt,
de érzi, most szavát senki se hallja —:
megfáradt, hangos és világtalan
többedmagával az új Kárpátalja...